2017. június 5.

Királyleánykák földjén

A Duna túloldalán, Párkánytól néhány kilométerre található a muzslai szőlőhegy. Nem egy óriási kitüremkedés, de azért elég látványos. A szőlősorokkal futtatott lankák megszépítik az Érsekújvár felé vezető utat. Egybefüggő szőlőterületek helyett kisebb parcellák uralják a képet. Nem véletlenül: családi borászatok földje ez. 


 Mivel a Felvidéken járunk, könnyedén hihetnénk, hogy ennyire északon már nem olyan optimális a szőlőtermesztés, de elég csak a térképre nézzünk, hogy rájöjjünk: a muzslai szőlőhegy Egerrel van egy vonalban. Szlovákia legmelegebb térsége ez, ráadásul a meszes-löszös talaj, a dél-délnyugati lejtők, valamint a Duna és a Garam jelenléte olyan mikroklímát eredményez, ami igen különlegessé teszi ezt a borvidéket. Jó savgerincű, frissítő fehérborokat, könnyedebb vörösborokat, sőt, még késői szüretelésű olaszrizlinget is találunk errefelé. A gazdák kivétel nélkül kiemelik: rendszeresen magas mustfokkal tudnak szüretelni. 



Van egy olyan fajta, amely szinte minden pincészet szortimentjében megtalálható. Ez a királyleányka. Hívják errefelé peszeki leánykának is, de csak az elnevezés más, valójában ugyanarról a könnyed és illatos fajtáról van szó. A legtöbb vidéken házasítások alapját adja, itt viszont önálló borként palackozzák. Lendületes savai nagyon frissé teszik, ízében inkább a fehér húsú gyümölcsök jönnek elő, kiváló nyári itóka. A Borvák Pincészetnél azonban találkoztam egy különleges leánykával is. Ők közvetlenül a szüret után a kipréselt szőlő levét még néhány órán keresztül héjon áztatták, hogy kicsit tartalmasabb aroma karaktereket kapjanak. A folyamatban azonban nem játszott szerepet a hordó, csak a tartály, így a végeredmény egy aranyló színben pompázó, friss, könnyed, reduktív tétel lett. Máshol még nem kóstoltam ilyet. Talán nem véletlen, hogy Muzslai leánykának nevezték el. 



A legnagyobb meglepetést azonban számomra mégsem ez, hanem Becse József pinot noirja okozta. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezen a vidéken ennyire finom pinot-ba botlok, mégis így lett. Már az illata is figyelemfelkeltő volt. Gyönyörű tiszta, fajtajelleges pinot-t szagolhat az ember, ha beleszippant a pohárba, erdős-avaros illatjegyekkel. Ízében is bámulatos: jönnek a piros bogyójú gyümölcsök, amiket éppen, hogy csak megtámogat némi fa. Bár a 66 éves borász hihetetlen szerény, mosolyából látszott: pontosan tisztában van azzal, mennyire jó bort kóstoltat. 


 A muzslai borászok most először rendeztek közösen bortúrát az érdeklődőknek, de remélhetőleg nem utoljára. Ismeretlen vidék ez még számunkra, amit érdemes felfedezni.

2017. május 12.

Kisharsányi kirándulás

Van Villány közelében egy falu, ami csendesen megbújik a Szársomlyó árnyékában, pici utcáit nem zargatják turisták tömegei, idegeneket is csak akkor lát, ha megnyitja kapuit az Ördögkatlan-fesztivál, vagy ha a külterületen lévő pinceóriása, a Vylyan valami programot szervez. Pedig egy villányi kirándulás alkalmával érdemes ellátogatni oda is, egyrészt régi sváb házaiért, másrészt pedig pincesoráért, ami a maga nemében egyedülálló a borvidéken. Arról nem is beszélve, hogy ha úticélunkhoz a közúti közlekedés helyett a vadregényesebb turistautat választjuk, a környék legszebb dűlőit is megismerhetjük közvetlen közelről. A táv nem nagy, 5-6 kilométer (oda-vissza persze a duplája), de a túra miatt egyáltalán nem kell lemondanunk a borkóstolós programokról, hiszen az út elején és végén is várnak a pincék.  


Kisharsány mindig is bortermelő falu volt. Erről nemcsak pincesora tanúskodik, de a korabeli helyi újságokban is olvasni arról, hogy a megyei borversenyeken taroltak borai. Ez azért nem olyan meglepő, ha szétnézünk kicsit a környéken: Kisharsányt szinte minden oldalról körbeveszik a szőlőültetvények. A falu pincesorának szerkezete teljesen különbözik a villányitól, sőt, a villánykövesditől és a palkonyaitól is. A kis présházak nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, hanem szabálytalan sorokban, szórtan helyezkednek el. Az egészet inkább pincefalunak mondanám, kacskaringós utcácskákkal. Ma is vannak működő pincék, vannak idősödő, elhanyagolt présházak, és olyan is akad, amely gyönyörű kúriaépületként kitűnik a többi közül. Befektetők ebben meglátták a fantáziát, felújították, s ma már panzióként üzemel. 





A pincéktől csupán egy karnyújtásnyira található a VylyanSzőlőbirtok, ahol mindenképp megéri elidőzni egy kicsit, mielőtt elindulunk Villány felé. A borokhoz és a finom falatokhoz fantasztikus kilátás társul. Városi embernek ritkán adódik alkalma arra, hogy végtelenített szőlősorokkal körbevett területen kóstolgasson borokat. Ha már ott vagyunk, szerintem vétek kihagyni a pincészet merlot-válogatását, a Pillangót. A bor a Pillangó-dűlő legidősebb merlot ültetvényéről származik (a Pillangó a kisharsányi pincesorok mögött található, szóval aki bejárta a területet, úgy kortyolhatja, hogy már azt is tudja, hol termett a szőlő). Ebben a borban a Villányi borvidék minden jellegzetessége benne van. Mediterrán cucc ez, feketeszederrel, fűszerekkel, s hordós érlelésről árulkodó csokoládés jegyekkel. 


Közvetlenül a pincészet mellett fut a kék jelzésű turistaút, ami elvezet minket Villányba. Az út a legszebb dűlőkön halad keresztül (Fekete-hegy, Dobogó, Agancsos, Ördög-árok). Szokatlan szögből láthatjuk a borvidék ikonikus hegyét is, a Szársomlyót, s csodálkozhatunk, hogy az északi oldala nem is annyira kopár, mint a déli. A hegy felső harmadát buja dzsungel borítja, alatta pedig a szőlőültetvények, ameddig a szem ellát. Az itt elterülő dűlőkben előszeretettel termesztenek olyan fajtákat, melyek a hűvösebb éghajlaton mutatják meg szépségüket, például a kékfrankost vagy a pinot noir-t. 




Az Ördög-árokba érve megint változik a kép. Egy hatalmas völgykatlan tárul a szemünk elé, néhol 20-25 százalékos lejtőkkel. A völgyben sokszor megreked a meleg, párás levegő, s ez a „katlan-hatás” igencsak érződik azokon a borokon, amelyek szőlője innen származik. A dűlő tetejéről belátni az egész környéket, eltévedni sem lehet. 


A dűlőutakon, melyek a vízelvezetést is szolgálják, szépen-lassan lecsoroghatunk a város irányába. Villány határában szerencsére már vár néhány kellemes terasz, ahol kipihenhetjük az út fáradalmait. A kirándulás után hihetetlenül jól tud esni egy jól behűtött habzó bor vagy egy friss rozé. Pásztázhatjuk közben a szőlőültetvényeket, elmerengve azon, merre mászkáltunk, hányféle dűlőn mentünk keresztül, és hogy milyen területeken ismertünk meg.

2017. március 15.

Volt egyszer egy pezsgőgyár Tatán

Tegye fel a kezét, aki tudja, hogy a vizek városa borban is igen jól ellátott! Hát, igen. Valahogy nem igazán él az emberek tudatában, hogy Tata a Neszmélyi borvidék egyik meghatározó települése, s hogy a hegyek és a tavak mellett a szőlőföldek is jelentősen hozzájárulnak a kedvező összképhez. Arról pedig már végképp csak a helyieknek van fogalmuk, hogy egykor híres pezsgőgyár is üzemelt a helység határában. Gróf Esterházy Ferenc gondolta úgy a 20. század elején, hogy a már létező szeszfőzdét valami nemesebbre cseréli, és frissítő buborékokat hoz a városba.


Mondjuk úgy, gróf Esterházy Ferencnek volt kitől örökölnie az élet szeretetét, élvezetét, hiszen felmenői is imádták a pezsgést. Nagybátyja, gróf Esterházy Miklós a lósport és a művészetek megszállottja volt. Apja által létesített lóversenypályát snassznak találta, úgyhogy csináltatott egy újat, fedett lelátóval, nyári istállóval, zenepavilonnal, fogadóirodával, vendéglővel, kávézóval, borozóval, sörkimérővel, illemhellyel, vízelvezetéssel. Mindezt 1886-ban. A pestiek és a bécsiek özönlöttek a versenyekre, a Keleti pályaudvarról például különvonatot is indítottak oda. De hogy a lóversenyekre összegyűlt főúri vendégek este se unatkozzanak, a gróf egy színházat is felépíttetett. Ebben a közegben nőtt fel Esterházy Ferenc, így nem meglepő, ha úgy gondolta, mindehhez már csak a pezsgő hiányzik. Az egykori szesz- és sörfőzdét átalakította pezsgőgyárrá, mely 1905-től a háború végéig üzemelt. A pezsgőhöz az alapanyagot a grófi uradalmak szőlői (Baj, Bánhida, Tata, Devecser, Neszmély, Somló) biztosították, francia gépeket hozatott, s nem kispályázott: vezetőnek megszerezte a Moet & Chandon pezsgőmesterét.

A pezsgőgyár épülete ma.

A pezsgőgyárhoz hatalmas, öblös pincerendszer tartozott, s tartozik ma is. A boltíves, öreg falak helyenként 120 centiméter vastagak, s jelenleg is kifogástalan állapotban vannak. Mivel a gyár egy agyagdombra épült, az alapanyag helyben rendelkezésre állt. A kibányászott agyagot a téglagyárban kiégették, s végül ezeket építették be a falakba. 


Az épületben voltak a munkahelyiségek, a töltő, a dugaszoló, és a drótkötő gépekkel. A pince egyik ága borraktározásra, a többi folyosó akár 200 ezer palack pezsgő érlelésére és elhelyezésére is alkalmas volt. Esterházy gróf háromféle pezsgőt készíttetett: a félszáraz Lakodalmast, a száraz Áldomást és az extra száraz Billikomot. Keresett és sikeres termékek voltak ezek. 1934-ben 3 pengő 60 fillér volt egy üveg Áldomás. S hogy ez mennyire volt drága vagy megfizethető, gondoljunk a ’30-as évek nagy slágerére: „havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel”…

Korabeli újsághirdetés. Forrás: hungaricana.hu
Az egykori pezsgőgyárba a múlt héten – ha csak egyetlen napra is, de - visszatért az élet. A Neszmélyi Borút Egyesület szervezésében húsz borászat mutatkozott be a nagyközönségnek borkóstoló (borfesztivál?) keretében. Noha a borvidékről az átlagember igen keveset tud, aki ott volt, megtanulta: érdemes a neszmélyi borokra odafigyelni, mert egyre több különleges és finom tétellel találkozni. Például a dunaszentmiklósi Kősziklás Borászat fehérboraival. Engem már Királyleánykájuk is meggyőzött, élettel teli illatával, gyümölcsösségével, melyet pont annyi sav támogat, hogy bármikor jóízűen kortyolgassam egy nyáresti beszélgetéshez vagy egy rukkolás pizzához. Aztán töltöttek nekem 2015-ös Juhfarkjukból is. Na, ott már igazán meglepődtem. Nemcsak azon, hogy juhfarkot kóstolok a Neszmélyi borvidékről (állítólag 100 évvel ezelőtt fő fajta volt ott), hanem az ízén is. Csonthéjas gyümölcsök szórakoztak a számban és komoly savak járultak hozzá a hosszú lecsengéshez. Jót tett neki a majd’ egy éves fahordós érlelés. Olyan bor, mellyel simán reklámoznám a borvidéket.  


Különleges ízekkel és fajtákkal kísérletezik Maller Zsolt borász is. Elsősorban a régi magyar fajtákra fókuszál, sárfehérjén kívül valamennyi tétele hordós érlelésű. Amint ránézünk a címkékre, s a nevekre, látszik, hogy filozofikus alkattal van szerencsénk, de így csak még izgalmasabbá válik egy-egy felfedezés. Borai közül engem leginkább a Lélekvándor ragadott meg. Bálint, juhfark és sárfehér fajták házasításával született fehérbor, melyet bármikor megbontanék. Akár egy olyan beszélgetéshez is, mely arról szólna, miért nem kísérleteznek többen a magyar fajtákkal, miért kell mindig a chardonnay-t erőltetni, amikor itt van nekünk például a bálint? Apropó, kóstolt már valaki bort bálint szőlőből? Ha nem, irány Kocs! A Lélekvándort ugyanis nem lehet máshol kapni, csak Maller Zsolt pincéjénél. De az utazás megéri. Garantálom. 


2017. február 10.

Pinot vakkóstoló

Pinot noir borokat vakon kóstolni nemcsak hatalmas élmény, de valóságos kihívás is. Nagyon kell ismerni az egyes országok, régiók, borvidékek jellegzetességeit, hogy kitaláljuk, honnan származik poharunk tartalma, mert a többi fajtához képest erőteljesebben hat rá a termőhelye, s nagyon sokat változik még a palackban is. Ahány ház, annyi pinot – összegezhetném a legegyszerűbben, de ennyivel nem tudok elintézni egy vakkóstolót, ahol az lenne a feladat, hogy íz, illat, aroma alapján belőjem legalább a földrészt. Aztán persze bonyolódik minden, ha kap az ember egy játékos kedvű szervezőt, aki a pinot kóstolósorba belecsempész néhány egyéb fajtát is…


De miért is megy valaki vakkóstolóra? Egyrészt hogy tesztelje magát, másrészt pedig, hogy tanuljon, mindezt persze könnyed kikapcsolódás formájában. A mi kis csapatunk vakkóstolóját Herczeg Ági szervezte. Ő ezerrel készül a júniusi Master of Wine-vizsgájára, én meg ki nem hagytam volna a lehetőséget, hogy együtt edzek vele. Olyan ez, mintha egy hobbiszakácsnak felajánlották volna, hogy részt vehet Széll Tamás Bocuse d’or-os tréningein. Nem hiszem, hogy ne rohant volna ellesni a technikát, hogy miként kell például petrezselyemolajban konfitálni a körtét vagy gusztusosan tálalni a céklazselét. Engem is érdekelt, hogyan kóstol egy MW-hallgató, mire figyel leginkább, mit érez ki az illatokból, s mire következtet az ízekből. Miből találja ki, hogy az a pinot francia, dél-afrikai vagy új-zélandi? És egyáltalán. Ha nem érezni a pinot-ra jellemző jegyeket, akkor hogyan dönti el, hogy pinot vagy nem pinot? 


Mint megtudtam, például a tanninokból is következtethetünk a fajtára. A pinot noir-nál elől érezzük a szánkban a tannint, úgyhogy akár ez is lehet egy kapaszkodó. Ha pedig egy jellegzetes égett gyógynövényes, bozótos illatot érzünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az nem pinot, hanem Dél-Afrika sikerélménye, a pinotage, amit a pinot noir és a cinsault keresztezésével hoztak létre. Nekem ez a fajta annyira nem jött be, talán mert elsőre a rooibos tea ugrott be róla, és hát azt sem igazán szeretem (Kanonkop Pinotage, 2014). Ami viszont nagyon tetszett, az az elsőként kóstolt borunk volt, egy ízig-vérig pinot noir, a klasszikus avaros, gombás, gyümölcsös jegyekkel (Joseph Drouhin Gevrey-Chambertin, 2013). Az ára egy kicsit húzós (18 ezer forint), de hát Burgundiában mi olcsó?  


Izgalmas volt még az új-zélandi Marlborough-ból érkezett Matua Pinot Noir is. A sorban ez volt a legvilágosabb és a legfrissebb is, egy málnás, cseresznyés finomság. Nagyon kellemes volt inni, s a többihez képest az ára is igen kedvező (4850 Ft.). Bármikor szívesen elkortyolgatnám otthon. Mint ahogy az esténk legdrágább burgundiját is (Domain De Montille Les Brouillards Volnay Premier Cru). A mészköves-márgás talajról érkező szőlőt kíméletes préselés után 12 hónapra kicsi hordókba rakták, hogy nekünk igazán jó esténk legyen. Gyümölcsös, fűszeres, feszes savakkal.  Teljesen más érzetet keltett ehhez képest a dél-afrikai Hamilton Russel Wineyards Pinot Noir-ja. Masszívan füstös aromát, már-már füstölt szalonnás jegyeket adott neki a hordó, s az átlagnál magasabb alkoholt (14 %) és a megszokotthoz képest nagyobb testet a melegebb éghajlat.


Jó volt egy este alatt ennyi féle pinot noirt kipróbálni, s ha a vakkóstoló során az országot nem minden esetben sikerült megtippelnem, arra azért büszke vagyok, hogy a sorba becsempészett kakukktojások (Montepulciano d’Abruzzo, Beaujolais, Negroamaro , Barbera vagy a már említett Kanonkop Pinotage) nem babráltak ki velem.

2017. január 7.

Coppola borai

Általában, ha kóstolgatok egy pohár bort, azonnal eszembe jut a borvidék is. Ha jártam ott, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért, mert szeretnék oda eljutni. Francis Ford Coppola boraival azonban egészen más a helyzet. Még csak véletlenül sem a kaliforniai Napa-völgy hullámzó szőlősorait látom lelki szemeim előtt, miközben nyitom a palackot, hanem a filmjeit. Beugranak a jól ismert jelenetek, a meghatározó karakterek és már idézem is a kedvenc párbeszédeimet. Kortyolgatom a bort, közben azon gondolkodom, miért vagyok képes ezredszer is végignézni azt, amit már kívülről fújok. 


Itt van például Coppolának ez a jó kis Zinfandele 2013-ból. Gyönyörű, sötét rubin színű. Első szippantásra bogyós gyümölcsöket, s egy kis arabicát lehet benne felfedezni. Ízében is szépen visszaköszön a gyümölcsös jelleg, amihez betársul még egy kis szegfűszeg és jó sok bors is. Fűszeres, komplex, emlékezetes. Ilyennek éreztem én Szicíliát. Ilyennek képzelhette Michael Corleone Apollóniát, mikor először megpillantotta. Egy bordó ruhás nő, aki inkább görögnek tűnik, mint olasznak, s aki veszélyesebb lehet bármelyik fegyvernél. Legalábbis a szicíliai nőkre jellemző mondás szerint. A kedvencem azonban, ahogy Corleone a lány apjának bemutatkozik: „A nevem Michael Corleone. Vannak, akik sok pénzt fizetnének, hogy ezt kifecsegje. De akkor a lánya elveszítene egy apát. Pedig nyerhetett volna egy férjet.”



Aztán itt van még a Diamant-sorozat Pinot Noir-ja, ami igazán rendkívüli.
A Santa Lucia-hegység keleti lejtőjéről származik, ahol korábban merlot-t termesztettek, ám rájöttek, hogy a hűvösebb klíma sokkal kedvezőbb a pinot-nak. Bár érződik, hogy nem burgundi pinot-ról van szó, az avarosság és a gyümölcsösség itt is dominál.


A bor 9 hónapot töltött francia tölgyfahordóban, hogy minden nagy beszélgetés kellő megtámogatója legyen. Mert jó az, ha a fontos mondanivalóknál van egy üveg bor az asztalon. Úgy képzelem, ilyesmi italnak kellett az asztalon lennie akkor is, amikor Michael Corleone hátborzongató higgadtsággal elküldte Moe Greene-t a fenébe

 

A legnagyobb kedvencem azonban a pincészet Director’s sorozatából a Cabernet Sauvignon.
Kiadós ételekhez ajánlanám elsősorban, mondjuk vaddisznó pörkölthöz. Ízében a cabernet-éknél megszokott jegyeket érezni, feketeribizlit, meggyet, jó adag fűszerességet és a fahordós érlelésnek köszönhetően füstös, feketecsokoládés aromákat is.


Nagyon lendületes bor, olyan, amiről csak egyetlen jelenet juthat eszembe: az Apokalipszis most leglátványosabb része. Amikor a harci helikopterek az őrült Robert Duvall vezetésével elindulnak lebombázni a szigetet. Minden apró részlet tökéletes benne, a zene pedig az egészet repíti magával. Az akció közben Wagner Walkürjéből hallható a walkürök lovaglása, hiszen pont ezt láthatjuk: a sziget harcos népéért eljött a végzet, mégpedig szárnyas lovasok képében…. Coppola egyik legnagyobb húzása.

2016. december 21.

Ünnepi nyomtatható ajándékkártyák

Karácsonykor is az egyik leggyakoribb ajándék a bor. Nemcsak kapni, adni is jó. Ám most az ajándékozáshoz nem borokat ajánlok, hanem ezeket a kedves kártyákat, melyekkel szívből jövő jókívánságainkat is odacsempészhetjük a fa alá. Apró kis figyelmesség, mely még személyesebbé teszi az ajándékozást. 

Békés Karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok!




2016. november 2.

Bioborok, melyekért megéri autózni

Aki alaposabban szeretné megismerni a Villányi Borvidék borait, annak bizony be kell vállalnia néha egy kis kerülőutat, el kell szakadnia Villánytól és az állandóan nyitva lévő pincesorától. Nem minden borász gondolja úgy ugyanis, hogy pincészetével jelen kell lennie a turistaközpontban. Van, akihez el kell látogatni. Igen, ez macerás, mert szervezést igényel, időpont-egyeztetést, autókázást, de mindezek ellenére megéri. Nemcsak azért, mert olyan borokkal találkozhat az ember, amelyekkel egyébként elég nehéz összefutni, hanem azért is, mert ilyenkor többnyire maga a borász tartja a bemutatót, az meg semmi máshoz nem hasonlítható. (A pincesoron szinte kizárt, hogy a bor készítője fogadja a szomjas vándort.)

Én legutóbb egészen Pécsdevecserig utaztam az élményért. A Wassmann házaspár borai érdekeltek ennyire. Kíváncsi voltam rájuk, a történetükre, a termékeikre, s persze a szemléletükre is, mert biodinamikus gazdálkodást folytatnak. 


Ralf és Susann 1998-ban érkezett a Villányi Borvidékre. Szőlőföldet a Siklóshoz tartozó Városhegy dűlőben vettek, házat pedig jó messzire onnan, Pécsdevecseren. Előbbit azért ott, mert a dűlő déli kitettsége, talaja, pont megfelelőnek bizonyult számukra, utóbbiért pedig azért mentek a világ végére, mert ott kaptak akkora területet a házhoz, ahol lovaik boldogan poroszkálhattak. Már a kezdetektől egyértelmű volt számukra, hogy a szőlőtermesztéshez és a borkészítéshez nem fognak vegyszereket használni. Ma is csak természetes anyagokkal dolgoznak, kénnel és rézzel, s azokból is csak a szükséges mennyiségekkel. Mind mondják, ezek pont elegendőek a borvidék két legjellemzőbb betegsége, a lisztharmat és a peronoszpóra ellen. Szerintük a munka sem több, mint bármelyik szőlőben, csak más. Például mikor a többség gyomirtózni megy, ők kaszálni. A szőlősorok közé előszeretettel ültetnek pillangósvirágúakat. Azok a növények képesek a levegőből megkötni a nitrogént, s a gyökereikben tárolni, javítva ezzel a humusz minőségét. A változatos növénykultúra és gyökérzet következtében talajlazításra sincs szükség soha. S hogy mindezt nem csak kicsi birtokon lehet véghezvinni, bizonyítja, hogy például Gere Attilának is ők segítenek átállni bioművelésre…

A borkészítésnél hasonló szisztémát követnek. A kéntartalom határértéke maximum 120 mg/l. Nem használnak fajélesztőt, s csak a fehérbort derítik, azt is bentonittal, ami természetes anyag. Használt hordókat vásárolnak, s még csak véletlenül sem barrique-ot. A boros üvegeiken nincsenek kapszulák, mert fölösleges műanyagnak tartják, hiszen a látványon kívül egyéb funkciója nincs. Ehelyett a dugóra fektetnek nagyobb hangsúlyt. A palackzáráshoz természetes, klórmentes dugókat használnak, állítólag találtak olyan gyártót, aki garantálja, hogy termékével sosem lesz dugós a bor. 


Boraik tökéletes egyensúlyban vannak, finom gyümölcsösséghez remek tartást adó tanninok, savak párosulnak. Érdemes lenne mindegyiket évekkel később újra kóstolni, de valószínűleg erre nem lesz lehetőségem. Mert túlságosan fogynak. Elegáns, jól iható, komoly borok, nem véletlen, hogy a kereskedők és az éttermek vinnének belőlük többet is, ha lenne. 

Egyébként, ha kényszerítenének, sem tudnám megmondani, hogy a kóstolt tételek közül melyik ízlett a legjobban. Talán fehérboruk, a 2014-es olaszrizling, mely teljesen reduktív eljárással készült, s mely amellett, hogy frissítő, gyümölcsös, tartalmas is. Vagy 2013-as kékfrankosuk, mely egy igazi gyümölcsbomba, izgalmas fűszerekkel, támogató savakkal, s amin érződik a tökéletes hordóhasználat. Vagy 2012-es cabernet sauvignon-merlot házasításuk, ami mellé semmi más nem kell, csak egy kis vaddisznópörkölt, s máris gömbölyű a világ. 


Szerettem volna 2012-es cabernet franc-jukat is megkóstolni, amiről annyit hallottam már, de nagyon lecsúsztam róla. Már rég búcsút mondtak az utolsó palacknak is. Vigasztalásul megkóstolhattam a 2015-ös franc hordómintáját, amin bár érződött, hogy nincs még kész, de olyan illattal és ízzel kecsegtetett, hogy már most várom a palackozást. Nagy bor lesz belőle, ez nem vitás.