2016. szeptember 19.

A Kelet-Mecsek kincsei

Életemben először túráztam a Mecsek keleti szegletében, de biztos, hogy nem utoljára. Régóta terveztem már arrafelé egy kirándulást, mert érdekes dolgokat olvastam róla, de amit ott találtam, végül minden várakozásomat felülmúlta. Sejtettem, hogy szép erdőben fogok mászkálni, de hogy különleges geológiai formációkba botlom, azt nem. Reméltem, hogy lesz alkalmam megkóstolni a mecseknádasdi borokat, de még csak véletlenül sem gondoltam volna, hogy egy szenzációs kadarkába futok bele.


Ha az ember ránéz a térképre, bizonyossá válik, hogy a Kelet-Mecsek felfedezését Óbányán kell kezdeni. Túraútvonalak metszéspontja ez a tüneményes falu. Kanyargós főutcáján hívogató vendégházak és virágos porták sorakoznak egymás mellett. Romantikusabb menedéket nehezen lehet elképzelni, csendesebbet viszont igen. Az Öreg-patak olyan lármával és olyan sebesen vágtat át a településen, mintha üldözné valaki. Inkontinenciában szenvedők rémálma lehet, ám az itt lakók már valószínűleg megszokták. És nem is bánják. A pataknak köszönhetően a környéken több kisvendéglő étlapján is főfogásként szerepel a pisztráng. Tenyésztéséhez nagy vízhozamú, alacsony hőmérsékletű hegyi patakra van szükség, melynek magas az oxigéntartalma. Mivel ez ott mind adott, a faluban rá is álltak a haltenyésztésre. A pisztrángos tavakat könnyű megtalálni, mellettük halad el a kék túrajelzés. 


A halastavakat elhagyva jön az erdő legizgalmasabb része. Az út néha a patak mellett, néha a kiszélesedő mederrészben halad. Többször kell csúszós köveken átkelni, így nem árt a komolyabb felszerelés. El nem tudom képzelni, milyenek lehetnek a viszonyok a tavaszi olvadáskor, de még most nyáron is jól jött a túrabakancs. 


A szurdokvölgy igazán látványos: apró vízesések rendszerén zuhog alá a patak. A legszebb és egyben legkülönlegesebb zúgó, a ferde vízesés, amely a nevét a rézsútosan kibillent mészkőrétegekről kapta. A geológiai csoda önmagában is szép látvány, ám ahogy a víz keresztülfolyik rajta, igazán lenyűgöző.


 A vízesések után többfelé vezet az út. Népszerű célpont a turisták körében a Cigány-hegyi kilátó, amelyről a Kelet-Mecsek nagy részét belátni, vagy Máré vára, ahonnan természetesen nem hiányozhat a helyi legenda sem. Állítólag kísért ott egy lány, akit az átoktól egy olyan vadász válthat meg, aki megcsókol egy medvét, egy kígyót és egy békát is. Csodálatos történet. De én inkább a hegység legmagasabb pontját választottam, a Zengőt, melynek múltjában szomorú szűz nem, csak egy rémisztő lokátor szerepel. Eszébe is jut ez az embernek egyből, amint felér a csúcsra és megpillantja a világ legrondább betonkilátóját, oldalán a radarállomás építését sikeresen megakadályozók emléktáblájával. Ettől függetlenül érdemes bevállalni a csúcsra vezető kaptatót, mert gyönyörű tölgyerdőkön és bükkösökön vezet keresztül. Nem beszélve arról, hogy egy komolyabb terhelés után az ember szívesen jutalmazza meg kimerült szervezetét. 


Ezért a jutalomért nem kell nagyon messzire menni. Közvetlenül Óbánya mellett található Mecseknádasd, az öt pincesorral büszkélkedő borfalu, amely sajnos még csak egy szűk réteg körében ismert és népszerű. Pedig, mint számomra is kiderült, vannak ott felfedezésre váró értékek. Például a Hetényi Pincészet borai.  Nem sok helyen kóstolhat az ember fehér kadarkát, de náluk igen. A kadarka abból a szempontból különleges fajta, hogy a kékszőlők közül ennek a húsa a legfehérebb. A bor vörös színét a szőlőhéj adja, ám ha úgy készítik a kadarkát, mint a fehér borokat, vagyis kimarad a folyamatból a héjon erjesztés, akkor a végeredmény fehér bor lesz. Érdekes kísérletezés, ám ha valaki kadarkára jellemző aromajegyeket keresne a fehér változatban is, annak csalódnia kell. Almás, citrusos illatok jönnek elő, sehol a pirospaprika, vagy csillagánizs, vagy egyéb fondorlatosság. Finom és kivételes, ám csak addig képes fenntartani a borivó érdeklődését, míg fel nem tűnik a színen a vörös. Mert az azonnal megbabonázza. 

 
Könnyed, laza, frissítő vörösbor, intenzív és hamisítatlan kadarka illattal. Miután megszagoltam, kicsit félve kóstoltam meg, vajon ízben is hozza-e ezt a színvonalat, de fölösleges volt a remegés, nem kellett csalódnom. A szaftos, jól fűszerezett, piros bogyós gyümölcsök és a savak tökéletes egységet alkottak. Komolyan mondom, fogalmam sincs, mikor ittam utoljára ennyire jól eltalált kadarkát. És valószínűleg nem árulok el túl nagy titkot azzal sem, ha bevallom, 1690 forintos palackonkénti árért jött velem haza egy pici mennyiség.

 
A Hetényi Pincészet kadarkában való jártasságát némileg megmagyarázza, hogy  36 hektárnyi szőlőterületük a Szekszárdi borvidéken található. Azért a Mecsekhez is erősen kötődnek, nemcsak azért, mert a pincészetük ott van, hanem mert hordóik a környékbeli erdők fáiból készülnek. A helyi kádármester választja ki mindig azokat a fákat, amelyek jó alapanyagok lehetnek, amelyek jótékonyan segíthetik a borok érlelését.  

Érdemes egyébként a panorámás teraszukon kóstolgatni boraikat – ajánlom a kékfrankosaikat is -, s közben csodálni a Kelet-Mecsek szépségeit. Kirándulás után tényleg a legjobb hely a pihenésre, a feltöltődésre. 

2016. szeptember 6.

Az Amarone hazájában

A szőlőnek van ízlése. De még milyen jó ízlése! Tudja, hol kell gyökeret verni. Az a terület, ahol nagy mennyiségben megtalálható, valószínűsíthetően a világ legszebb vidékei közé tartozik. Így van ez Olaszország egyik legnagyobb bortermelő régiójával, Venetoval is. Északról a Dolomitok határolják, nyugatról a Garda-tó, délről pedig a legromantikusabb városok: Verona, Padova, Velence. Olyan borvidékek tartoznak ide, mint a könnyed vöröseiről híres Bardolino, a fehérben utazó Soave vagy az Amarone hazája, Valpolicella. Az ember nem tud úgy végigautózni a környéken, hogy ne szőlőföldek határolják útját. Lélegzetelállítóan szép, dimbes-dombos térség. Az absztinenseket is rabul ejti, nemhogy a borok kedvelőit.




Ahhoz, hogy a régió történetét, az ottani borokat és a készítési eljárásokat megismerjük, a legpraktikusabb lépés bejelentkezni valamelyik helyi „nagysághoz”. Mi a Zoninhoz mentünk, Olaszország egyik legjelentősebb családi borgazdaságához. Hét különböző borvidéken 11 birtokot irányítanak. Úgy gondoltuk, ha valakitől, hát tőlük lehet tanulni. XXXL-es méretük ellenére úgy fogadtak minket, a külföldről odatévedt egyéni turistákat, mintha az elmúlt évtized legünnepeltebb celebpárosa lennénk. Három órán keresztül csak velünk foglalkoztak, etettek-itattak, meséltek, szórakoztattak, pedig pontosan tudták, hogy az a néhány euró, amit mi otthagyunk, nem oszt, nem szoroz az éves bevételük tekintetében.


A Zonin család 1821 óta termel szőlőt és készít bort, ám csak 1921-ben döntött úgy a dédapa, Domenico Zonin, hogy piacra dobja borát. Ma már a hetedik generáció igazgatja a gazdaságot. Évi 25 millió palackot gyártanak és a világ 69 országába exportálnak.

A család bázisa Gambellarában van, egy pici városban, Soave közvetlen szomszédságában. Hiába a közelség, a város nem tartozik a híres Soave borvidékhez, ám ez nem volt mindig így. Történt ugyanis, hogy a helyiek annyira büszkék lettek saját boraikra, hogy Gambellara néven szerették volna palackozni termékeiket, így kiváltak Soave biztonságot adó felügyeletéből. A céljukat elérték, ma már saját néven árulhatják boraikat, csak éppen a helyi piacon kívül esélyük sincs az értékesítésre, hiszen a kutya nem ismeri Gambellara-t. Pedig azok a fehérek is nagyszerűek. DOC minősítésű területen, Soave-hoz hasonlóan vulkanikus talajon termesztett garganega szőlőből készült borok, jó aromákkal, feszes savakkal. Úgy vélem, a kisebb termelők már irgalmatlanul megbánhatták a nagy önállóskodást.


Zonin vörösborai elsősorban Valpolicella borvidékről származnak. Valpolicella DOC Chianti után a második legfontosabb DOC minősítésű vörösbortermelő vidék az országban. Az ültetvények Veronától északra, mészköves, gránitos lejtőkön helyezkednek el. Sok gyönyörű borvidéken jártam már életemben, de ez egyike azoknak, amelyeknek sikerült nagyon megragadniuk. Amerre a szem ellát, hepehupás a táj, szerpentinek kanyarognak fel a hegytetőkre, majd le a völgybe. A szőlőültetvények egyhangúságát csak néha törik meg olajfa ligetek, a háttérben pedig mindenütt az Alpok hegycsúcsai magasodnak, mint oltalmazó óriások. Elszántan védik a borvidéket a hideg északi széltől.



Főbb szőlőfajták arrafelé a corvina veronese, a rondinella és a molinara. Az olaszok szeretik az őshonos típusokat, csupán jelentéktelen részt foglalnak el a világfajták. A terület keresztszülei a római hódítói voltak, a környék jellemzői alapján adtak nevet ennek a csodálatos tájnak: VAL – valley, POLI – cities, CELLA –cellars. 


Valpolicella „alapbora” könnyed, gyümölcsös vörösbor, melyet legjobb fiatalon fogyasztani. Ám a terület nem is erről, hanem az Amarone-ról híres. Az Amarone della Valpolicella DOCG borokhoz a fürtöket három hónapig szárítják, aszalják, majd a préselést és az erjesztést követően még legalább két évig érlelik jókora hordókban. Az eredmény egy testes, sötét színű, magas alkoholtartalmú (16 %-os), csokoládéra, szederre, konyakmeggyre emlékeztető vörösbor. Nem édes egyáltalán, s igazából a hatalmas test miatt a magas alkohol sem lóg ki. Tökéletes egyensúlyban van. Létezik az Amarone-nak ripasso változata is, amely úgy készül, mint nálunk a tokaji máslás (Ripasso azt jelenti, újra erjesztett). Az Amarone készítése során megmaradt, nem kipréselt szőlőhéjat az alap valpolicella borhoz adják, így abban újra beindul az erjedés. Ennek köszönhetően a borban megemelkedik a tannin és az alkoholszint, s sokkal komplexebbé válik. Bevallom, a ripasso borok nekem még jobban ízlettek.


Kérdeztem vendéglátónkat, hogy ő mikor szokta inni ezeket a borokat, hiszen ételhez túl erősek, egy-egy pohárnál többet nem is lehet belőlük meginni egyszerre. Az olaszok könnyedségével válaszolt: elheveredek a kanapén, bekapcsolom a tévét, kicsi tálkákba szedek aszalt gyümölcsöket, csokoládét, esetleg mogyorót, ezeket majszolgatom, miközben kortyolgatom a bort, s élvezem az életet. La Dolce Vita. Imádom Olaszországot!


2016. augusztus 24.

Olasz meló - a balzsamecet

Be kell vallanom, elég türelmetlen ember vagyok. Nem szeretek sorban állni, várakozni, számolgatni a napokat, az órákat, a perceket. Viszont imádom az „időnyerő” szerkezeteket: a légkeveréses sütőt, a mosógépen a rövidprogramot, az expressz járatokat és a repülőgépet. Éppen ezért ámulatba ejtő és felfoghatatlan számomra, ha valaki olyan tevékenységbe fog, aminek legkorábban 12 év múlva látja eredményét. A modenai balzsamecet-készítők például ilyen emberek. S még az sem zavarja őket, hogy a folyamat közben a termékük nagy része szépen, lassan elpárolog.


Mintegy száz olyan acetaia (családi ecetmanufaktúra) működik az olaszországi Modena körzetében, ahol tradicionális balzsamecetet készítenek. Minden elismerésem ezeké a családoké, hiszen hagyományos balzsamecetet előállítani és piacra dobni végtelenül macerás folyamat. Szigorú szabályoknak kell megfelelni, pénzt és időt számolatlanul rááldozni, s szimultán egy olyan vállalkozást is üzemeltetni, amelynek bevétele eltartja a famíliát addig, míg a balzsamecet eladhatóvá nem válik. 

Az Acetaia Picci pont egy ilyen cég. A családi étterem mellett kezdték el néhány évtizede készíteni a balzsamecetet. A rejtelmekbe Marco Picci, a család feje vezetett be. Ő mutatott meg mindent, s mesélte el a szakma nehézségeit, szépségeit, buktatóit és természetesen vele kóstolhattam életemben először egy 25 éves balzsamecetet is. Látványos folyamatok egyébként a balzsamecet készítés során nincsenek, így egy üzemlátogatás általában kimerül a különféle méretű hordók nézegetésében. 


Bármily meglepő, a hagyományos balzsamecet fehér szőlőből, trebbiano-ból készül. Éjfekete színét a hordós érlelés során nyeri el. A szőlőt magas cukorfokkal szüretelik, kíméletesen préselik, majd a mustot hatalmas üstökben elkezdik főzni (A hőmérsékletet mindig 90 fok alatt tartják, nehogy a must karamellizálódjon). Ha elérték a kívánt sűrűséget, vagyis körülbelül a must felét elfőzték, akkor az ember félreáll és átadja a terepet a természetnek: a kémia törvényei szerint először a cukor alkohollá alakul át, majd az alkohol szépen lassan ecetté. Ahhoz, hogy igazán sűrű, koncentrált balzsamecet készüljön ebből a léből, különös érlelési folyamatra van szükség. Olyanra, ahol a legfontosabb dolog a párolgás.


A fahordókat általában a padláson tárolják, hiszen ott a legnagyobb a hőingadozás, könnyebben beindul a párolgás, s le sem zárják őket, csak egy vászondarabbal letakarják a hordó nyílását, hogy a nem kívánatos repülő rovarokat távol tartsák. Amint a balzsamecet nagy része elpárolgott, áttöltik a maradékot egy kisebb hordóba, ami nem csak méretében különbözik az előzőtől, hanem anyagában is. A balzsamecetet a hosszas érlelési folyamat alatt általában ötféle hordóban pihentetik: tölgyfa, szilfa, gesztenye, szeder és boróka hordókban. Mindegyiktől más-más íz- és aromajegyeket vesz fel a balzsamecet. A borókától például fűszeresebb lesz, a gesztenyétől füstösebb és természetesen a színét is leginkább ez utóbbi adja meg.


Ha lefutott három olimpia, az embernek felnőtt a gyermeke és legalább egyszer meghosszabbította a jogosítványát, vagyis eltelt 12 év, akkor esélyes, hogy a tradicionális balzsamecet elkészült. Ha a készítő úgy dönt, hogy meghagyná az unokájának az értékesítést, akkor pihentetheti még jó néhány évig (20 és 25 éves tradicionális balzsameceteket is lehet kapni). Ám, ha szeretné piacra dobni, akkor jön az engedélyezési folyamat, amely szinte teljes egészében megegyezik a magyarországi bor forgalomba hozatali eljárásával. Először analitikai vizsgálatnak kell alávetni a terméket: laboratóriumokban mérik meg a balzsamecet legfontosabb tulajdonságait. Ezután jön az érzékszervi vizsgálat, amelyet az ellenőrző bizottság tagjai hajtanak végre. Ha a balzsamecet megütötte a mércét, akkor kaphat forgalomba hozatali engedélyt és kerülhet rá az üvegre a „Aceto Balsamico tradizionale di Modena” felirat. Ezeket a hagyományos balzsameceteket 1 deciliteres, szabványos üvegekbe lehet csak forgalomba hozni, így a vásárló már az üveg alakja után is tudja, hogy eredeti modenai balzsamecetet vett. 


Lehet természetesen találkozni három- vagy tízéves balzsamecettel is, melyeken nem szerepel a tradicionális jelző, s melyek sokkal olcsóbbak, ám egyáltalán nem rosszabbak, csak ízük kevésbé intenzív, mint a plecsnivel ellátott társaiké. Salátákra ezek is tökéletesen megfelelnek, de ha valaki igazán finomat akar, akkor érdemes megkóstolni a 12 vagy 20 éves balzsamecetet, például parmezán sajtra vagy vanilíiafagyira csepegtetve… Vendéglátóm közölte, ő bárhova megy, a belső zsebében egy laposüvegben mindig visz magával egy kis balzsamecetet, és minden ételt feljavít vele…  Teljesen meg tudom érteni. Ha mindennap ezzel foglalkoznék, én is függővé válnék, annyira finom.

2016. augusztus 17.

Olasz meló - a parmezán

Az olaszországi Emilia Romagna tartományba elsősorban nem túrázni, síelni vagy fürdeni járnak a turisták, hanem falatozni. Olyan városok találhatók ott, mint Parma, Reggio Emilia és Modena, vagyis a parmezán, a pármai sonka és a balzsamecet hazája. Ezek az élelmiszerek nemcsak az olasz konyha legfontosabb alapanyagai, de a hamisítási listák éllovasai is egyben. Hogy pontosan megtudjuk, milyen az igazi, hagyományos eljárással készült termék, mennyiben különbözik silány, alsópolcos társától, s hogy miért is kell komoly összegeket kicsengetni egy kisebb mennyiségért, érdemes ellátogatni a régióba, s bepillantani egy-egy üzem hétköznapjaiba.  


A parmezánt (vagyis olaszul a Parmigiano Reggiano-t) készítő üzemek nem igazán startup cégek. Gyors meggazdagodásról esetükben szó sem lehet: évekig pihen a vállalkozásban a befektetett tőke, mielőtt abból egyetlen cent is visszatérülne. 

Mi Parma mellett egy pici faluban, Noceto-ban voltunk kulisszatitkokat fürkészni, a Casearia Corradi sajtüzemben. A cég ötödik generációs családi vállalkozás. Az évtizedek alatt felhalmozott tapasztalat azonnal érződik, ahogy a látogató beteszi a lábát: olajozottan, elképesztő precizitással működik náluk minden. Minket maga a tulaj vezetett körbe, ő magyarázta el a lépéseket, s még az időzítésre is figyelt, vagyis hogy legyen alkalmunk az egyes munkafolyamatokat élőben végigkövetni. És hát, mit mondjak, volt mit nézni, volt mire rácsodálkozni. 


A parmezán sajt készítése amúgy nem túl bonyolult folyamat, ám a háttérben lévő adatok eléggé megdöbbentőek. Egyetlen guriga sajthoz - ami körülbelül 40 kg -, 600 liter tejre van szükség és minimum 12, de inkább 36-40 hónapnyi várakozásra. Ennyi ideig érlelik ugyanis általában. Nem mindegy az sem, hogy a tehén milyen térségben, mit eszik és mikor. Csak a szabályzatban rögzített területen legelhet, s véletlenül sem kerülhet a bendőjébe erjesztett takarmány (szilázs). Eltérni ezektől nem lehet, különben nem hívhatják a sajtot Parmigiano Reggiano-nak. Nyáron egyébként, mikor friss füvet legel a boci, intenzívebb színben pompázik a guriga, télen, mikor csak széna van, a sajt sokkal fakóbb. 

No, de vissza a készítéshez. Az este beérkezett tejet lefölözik, másnap reggel a frissen fejt tejhez hozzákeverik és ezt az elegyet hatalmas üstökbe töltik. 


Felmelegítik, természetes tejsavót adnak hozzá, majd borjúgyomorból vett enzimmel beoltják (kijózanító tény lehet ez a vegetáriánusoknak). Az aludttejet aztán egy embernagyságú, habverőre hasonlító eszközzel (olaszul spino) nagyon apró darabokra törik, majd 55 fokon tovább főzik, míg a finom szemcsék újra egyesülnek, lesüllyednek az üst aljára, és egységes masszává válnak. Ezt a sajtkezdeményt kiemelik és kerek, műanyag formába rakják, melynek belső peremén már dombornyomásban ott vannak a feliratok, amik a kész sajt kérgét díszítik.



Végső formáját a sajt egy fém formában éri el, abban pihen, míg sófürdőbe nem kerül, amely leginkább eltarthatóságát javítja, de természetesen az ízéhez is hozzájárul. A három-négy hetes, nyugodalmas vízi terápia után pedig a hosszú hónapokig tartó érlelés következik az erre kialakított raktárban, ellenőrzött hőmérsékleten, ellenőrzött páratartalommal. 


Egy évvel később a konzorciumi ellenőrző bizottság egy tagja bevizsgálja a sajtokat: mint egy xilofonmester, végigütögeti a jelölteket, meghallgatja a hangjukat, és amelyiket tökéletesnek találja, arra ráégeti az eredetvédett DOP-jelölést (Denominazione d’Origine Protetta). 


A tulaj ekkor dönti el, hogy piacra dobja a sajtot egy éves korában, vagy érleli még további 1-2-3 évig. Az a sajt, amelyiket csak másodosztályúnak értékelnek, még tömör gyönyörként piacra kerülhet - de már nem extra minőségűként -, ám a harmadosztályú termékek már csak granulátumként juthatnak el a fogyasztókhoz. A sajtok belsejében az enzim hatására, apró, fehér, kristályszerű pöttyök alakulnak ki, amelyek nem betegséget jelentenek. Ezek jelzik a sajt korát: minél nagyobbak a pöttyök, és minél több van belőlük, a sajt annál öregebb. 


Egy éves parmezánhoz Magyarországon nehéz hozzájutni, ám ha valakinek sikerül, feltétlen kóstolja meg önmagában, vagy nyers zöldségekkel, gyümölcsökkel vegyítve, némi fehér bort kortyolgatva hozzá. A két éves sajtok illenek a leginkább az olasz ételekhez, raviolihoz, egyéb tésztákhoz, rizottóhoz. A hároméves sajtokat pedig inkább étkezés után, desszertként jó fogyasztani, fügével, pármai sonkával, meglocsolva egy kis balzsamecettel… Esküszöm jobb, mint bármilyen sütemény.

2016. július 18.

Kirándulás horvát Baranyában

Európa egyik legszebb s legjelentősebb ártéri területe, a Kopácsi rét olyan közel van a Villányi Borvidékhez, hogy mindenképp megéri beterveznie egy kirándulást annak, aki a környéken tölti szabadidejét. Amint átlépünk a beremendi határátkelőn, máris hatalmas táblák jelzik az utat, így eltévedni még navigációs rendszer nélkül is lehetetlen. Kábé húsz perc autókázás az egyhangú mezőgazdasági területek és az álmos kis falvak között, s máris egy különleges környezetben találja magát az ember. A Duna és a Dráva összefolyásánál elhelyezkedő, több mint 23 ezer hektáros terület a Ramsari Egyezmény védettsége alatt áll, speciális természetrezervátum. Az élőhelyet az év közel száz napján víz borítja, arculata a folyók vízállásától, vízhozamától függ, néha összefüggő tórendszer, néha csupán mocsaras lápvidék, de mindig gyönyörű.




A natúrparkot többféle módon be lehet barangolni, legnépszerűbbek a biciklitúrák és a szakvezetéssel kísért sétahajózások, melyek a sekély, mocsaras holtágakat is érintik, de ha valaki csak gyalogosan nézelődne, azt is megteheti. A park bejáratától indul egy szerteágazó tanösvény, mely a víztükör fölött kígyózik. Sajátos, fából készült sétányrendszeren lehet közvetlen közelről megcsodálni a lápvidéket, igaz csak a szélét, de már ott is mocsári teknősök, békák, siklók és hattyúk kísérik végig a látogatót.






Ha valaki azonban beljebb merészkedne, kétféle vízi járgány közül választhat. A mintegy 60 személyes hajó olcsóbb (80 kuna), bár eléggé a vízállástól függ, hogy milyen messzire lehet behajózni vele. A drágább változat, a 2-3 személyes motorcsónak 120 kunába kerül, ám azzal a sekélyesebb részek is felfedezhetők, s a bónusz, hogy az idegenvezető csak nekünk mesél. Hihetetlen élmény egyébként ritkán látott madarak között csónakázni. Annyi kormorán, kócsag, szürke gém és szerkő röppen fel, amikor közelít a csónak, hogy könnyedén azt hihetjük, a madarak bolygójára érkeztünk. Mikor ott jártunk, bámulatos szerencsénk volt, a semmiből egy szempillantás alatt tűnt fel előttünk egy rétisas, karmai között zsákmányával, ami nagyon úgy nézett ki, mintegy pici vadmalac… A kirándulásra érdemes egyébként messzelátóval készülni, mert úgy olyan dolgokat is megfigyelhetünk, amelyeket motorcsónakkal sem szabad megközelíteni: például a rétisas irdatlan nagy fészkét.



Élő biológia óra, felnőttkori korrepetálás egy-egy ilyen látogatás. Nekem például fogalmam sem volt róla, hogy a bakcsó egy madár, hogy a kormorán napi fél kilo halat eszik, hogy a rétisas fészke nagyjából 1,5 méter átmérőjű, és képes voltam viharos áradás utáni hordaléknak nézni a hódvárat is… Aztán persze jólesően kinevettem azokat az amerikai turistákat, akik idegenvezetőmnek feltették a kérdést: „És krokodil él itt?”.




Egy ilyen túra után mi mást is lehetne enni, mint halat? A környéken szinte mindenhol kínálják a helyi specialitást, a csíptetett pontyot. Ehhez a kifogott halat a gerince mentén felbontják, szétterítik, és nyársra fűzik, vagyis csíptetik. Besózzák, majd addig sütik, míg mindkét fele ropogós nem lesz.


Nagyon jól illik hozzá a közeli Báni-hegyen termesztett szőlőből készült grasevina (olaszrizling), de érdemes az egész környéket felfedezni és végigkóstolni. Bár közel van mindez a magyar határhoz, teljesen más ízekkel találkozik az ember, mint idehaza. Egy kis ízelítő a helyi borokról egy korábbi bejegyzésben olvasható, itt

2016. július 8.

Egy újabb tuti hely Villányban

Nagyon úgy tűnik, gasztroforradalom zajlik a bor városában. A Gere-féle Mandula és Bock József Óbor Étterme mellett eddig a Halasi Pincészet étlapja jelentette a biztonságot a borvidékre látogató ínyenceknek. Mostantól azonban Villány egyik kevésbé ismert részére, a Deák Ferenc utcába is érdemes elzarándokolnia bárkinek, aki kipróbálna valami különlegeset a megszokott ízeken túl.


A Kúria Boréttermet az Oportó tulajdonosa indította el. Bezárta régi bázisát, s megteremtett egy, a mai igényeknek megfelelő vendéglőt. A szebb napokat látott Oportó Étteremre valószínűleg mindenki emlékszik, aki egyszer már járt Villány központjában. A helyiek sokat mesélnek még ma is régi pompájáról, arról, hogy egykor milyen népszerűek voltak ott a hétvégi bálok, milyen ismert művészek jöttek el fellépni, s hogy mennyire természetes volt, hogy azokra az alkalmakra mindenki kiöltözött. Sokáig az Oportó jelentette az éttermet Villányban. Én már csak a bezárása előtti néhány évben ismertem meg, s bevallom őszintén, mély nyomokat nem hagyott bennem. A kínálat és a tálalás pont annyira volt változatos, mint a hétköznap délutánonként vetített szappanoperák forgatókönyve. 


A Kúria Borétterem szöges ellentéte az Oportónak. Étlapja nem nagy, viszont annál figyelemreméltóbb. Jól megfér egymással az újragondolt tökfőzelék, a lazacfilé vagy a marhasteak. Én konfitált nyúlcombot ettem, ropogós bundába forgatott nyúlgerinccel, melyhez köretként babragut (!) adtak. A nyúlcomb hihetetlen omlós volt, a köret pedig zseniális, simán beillett volna főételnek is. Desszertnek chilis csokitortát kértem tequila granitával. A csokitorta szinte szétolvadt a számban, a chili forróságát jól kompenzálta a jégkása hűvössége. A séf Hoffman Oszkár, aki többek között az Articsókában, a Loulouban és a Mandulában is dolgozott már, így nagyon izgulni nem kell a rendelt ételek minősége miatt.




Ha nem vagyunk éhesek, akkor is megéri letérni a pincesorról és beülni egy fröccsre vagy egy limonádéra. A csendes kis falusi utcáról belépve egy egészen másik világba csöppen az ember. A teraszon üldögélve olyan, mintha egy mediterrán bisztróban iddogálnánk, ha pedig lemegyünk a több mint száz éves pincébe, egy óriási étteremben találhatjuk magunkat. A hátsó kerthelyiségben, a szőlőtőkék között magasodnak az Oportóból átmentett faszerkezetes házikók, baráti bulik és családi összejövetelek tökéletes helyszínei.