2017. február 10.

Pinot vakkóstoló

Pinot noir borokat vakon kóstolni nemcsak hatalmas élmény, de valóságos kihívás is. Nagyon kell ismerni az egyes országok, régiók, borvidékek jellegzetességeit, hogy kitaláljuk, honnan származik poharunk tartalma, mert a többi fajtához képest erőteljesebben hat rá a termőhelye, s nagyon sokat változik még a palackban is. Ahány ház, annyi pinot – összegezhetném a legegyszerűbben, de ennyivel nem tudok elintézni egy vakkóstolót, ahol az lenne a feladat, hogy íz, illat, aroma alapján belőjem legalább a földrészt. Aztán persze bonyolódik minden, ha kap az ember egy játékos kedvű szervezőt, aki a pinot kóstolósorba belecsempész néhány egyéb fajtát is…


De miért is megy valaki vakkóstolóra? Egyrészt hogy tesztelje magát, másrészt pedig, hogy tanuljon, mindezt persze könnyed kikapcsolódás formájában. A mi kis csapatunk vakkóstolóját Herczeg Ági szervezte. Ő ezerrel készül a júniusi Master of Wine-vizsgájára, én meg ki nem hagytam volna a lehetőséget, hogy együtt edzek vele. Olyan ez, mintha egy hobbiszakácsnak felajánlották volna, hogy részt vehet Széll Tamás Bocuse d’or-os tréningein. Nem hiszem, hogy ne rohant volna ellesni a technikát, hogy miként kell például petrezselyemolajban konfitálni a körtét vagy gusztusosan tálalni a céklazselét. Engem is érdekelt, hogyan kóstol egy MW-hallgató, mire figyel leginkább, mit érez ki az illatokból, s mire következtet az ízekből. Miből találja ki, hogy az a pinot francia, dél-afrikai vagy új-zélandi? És egyáltalán. Ha nem érezni a pinot-ra jellemző jegyeket, akkor hogyan dönti el, hogy pinot vagy nem pinot? 


Mint megtudtam, például a tanninokból is következtethetünk a fajtára. A pinot noir-nál elől érezzük a szánkban a tannint, úgyhogy akár ez is lehet egy kapaszkodó. Ha pedig egy jellegzetes égett gyógynövényes, bozótos illatot érzünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az nem pinot, hanem Dél-Afrika sikerélménye, a pinotage, amit a pinot noir és a cinsault keresztezésével hoztak létre. Nekem ez a fajta annyira nem jött be, talán mert elsőre a rooibos tea ugrott be róla, és hát azt sem igazán szeretem (Kanonkop Pinotage, 2014). Ami viszont nagyon tetszett, az az elsőként kóstolt borunk volt, egy ízig-vérig pinot noir, a klasszikus avaros, gombás, gyümölcsös jegyekkel (Joseph Drouhin Gevrey-Chambertin, 2013). Az ára egy kicsit húzós (18 ezer forint), de hát Burgundiában mi olcsó?  


Izgalmas volt még az új-zélandi Marlborough-ból érkezett Matua Pinot Noir is. A sorban ez volt a legvilágosabb és a legfrissebb is, egy málnás, cseresznyés finomság. Nagyon kellemes volt inni, s a többihez képest az ára is igen kedvező (4850 Ft.). Bármikor szívesen elkortyolgatnám otthon. Mint ahogy az esténk legdrágább burgundiját is (Domain De Montille Les Brouillards Volnay Premier Cru). A mészköves-márgás talajról érkező szőlőt kíméletes préselés után 12 hónapra kicsi hordókba rakták, hogy nekünk igazán jó esténk legyen. Gyümölcsös, fűszeres, feszes savakkal.  Teljesen más érzetet keltett ehhez képest a dél-afrikai Hamilton Russel Wineyards Pinot Noir-ja. Masszívan füstös aromát, már-már füstölt szalonnás jegyeket adott neki a hordó, s az átlagnál magasabb alkoholt (14 %) és a megszokotthoz képest nagyobb testet a melegebb éghajlat.


Jó volt egy este alatt ennyi féle pinot noirt kipróbálni, s ha a vakkóstoló során az országot nem minden esetben sikerült megtippelnem, arra azért büszke vagyok, hogy a sorba becsempészett kakukktojások (Montepulciano d’Abruzzo, Beaujolais, Negroamaro , Barbera vagy a már említett Kanonkop Pinotage) nem babráltak ki velem.

2017. január 7.

Coppola borai

Általában, ha kóstolgatok egy pohár bort, azonnal eszembe jut a borvidék is. Ha jártam ott, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért, mert szeretnék oda eljutni. Francis Ford Coppola boraival azonban egészen más a helyzet. Még csak véletlenül sem a kaliforniai Napa-völgy hullámzó szőlősorait látom lelki szemeim előtt, miközben nyitom a palackot, hanem a filmjeit. Beugranak a jól ismert jelenetek, a meghatározó karakterek és már idézem is a kedvenc párbeszédeimet. Kortyolgatom a bort, közben azon gondolkodom, miért vagyok képes ezredszer is végignézni azt, amit már kívülről fújok. 


Itt van például Coppolának ez a jó kis Zinfandele 2013-ból. Gyönyörű, sötét rubin színű. Első szippantásra bogyós gyümölcsöket, s egy kis arabicát lehet benne felfedezni. Ízében is szépen visszaköszön a gyümölcsös jelleg, amihez betársul még egy kis szegfűszeg és jó sok bors is. Fűszeres, komplex, emlékezetes. Ilyennek éreztem én Szicíliát. Ilyennek képzelhette Michael Corleone Apollóniát, mikor először megpillantotta. Egy bordó ruhás nő, aki inkább görögnek tűnik, mint olasznak, s aki veszélyesebb lehet bármelyik fegyvernél. Legalábbis a szicíliai nőkre jellemző mondás szerint. A kedvencem azonban, ahogy Corleone a lány apjának bemutatkozik: „A nevem Michael Corleone. Vannak, akik sok pénzt fizetnének, hogy ezt kifecsegje. De akkor a lánya elveszítene egy apát. Pedig nyerhetett volna egy férjet.”



Aztán itt van még a Diamant-sorozat Pinot Noir-ja, ami igazán rendkívüli.
A Santa Lucia-hegység keleti lejtőjéről származik, ahol korábban merlot-t termesztettek, ám rájöttek, hogy a hűvösebb klíma sokkal kedvezőbb a pinot-nak. Bár érződik, hogy nem burgundi pinot-ról van szó, az avarosság és a gyümölcsösség itt is dominál.


A bor 9 hónapot töltött francia tölgyfahordóban, hogy minden nagy beszélgetés kellő megtámogatója legyen. Mert jó az, ha a fontos mondanivalóknál van egy üveg bor az asztalon. Úgy képzelem, ilyesmi italnak kellett az asztalon lennie akkor is, amikor Michael Corleone hátborzongató higgadtsággal elküldte Moe Greene-t a fenébe

 

A legnagyobb kedvencem azonban a pincészet Director’s sorozatából a Cabernet Sauvignon.
Kiadós ételekhez ajánlanám elsősorban, mondjuk vaddisznó pörkölthöz. Ízében a cabernet-éknél megszokott jegyeket érezni, feketeribizlit, meggyet, jó adag fűszerességet és a fahordós érlelésnek köszönhetően füstös, feketecsokoládés aromákat is.


Nagyon lendületes bor, olyan, amiről csak egyetlen jelenet juthat eszembe: az Apokalipszis most leglátványosabb része. Amikor a harci helikopterek az őrült Robert Duvall vezetésével elindulnak lebombázni a szigetet. Minden apró részlet tökéletes benne, a zene pedig az egészet repíti magával. Az akció közben Wagner Walkürjéből hallható a walkürök lovaglása, hiszen pont ezt láthatjuk: a sziget harcos népéért eljött a végzet, mégpedig szárnyas lovasok képében…. Coppola egyik legnagyobb húzása.

2016. december 21.

Ünnepi nyomtatható ajándékkártyák

Karácsonykor is az egyik leggyakoribb ajándék a bor. Nemcsak kapni, adni is jó. Ám most az ajándékozáshoz nem borokat ajánlok, hanem ezeket a kedves kártyákat, melyekkel szívből jövő jókívánságainkat is odacsempészhetjük a fa alá. Apró kis figyelmesség, mely még személyesebbé teszi az ajándékozást. 

Békés Karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok!




2016. november 2.

Bioborok, melyekért megéri autózni

Aki alaposabban szeretné megismerni a Villányi Borvidék borait, annak bizony be kell vállalnia néha egy kis kerülőutat, el kell szakadnia Villánytól és az állandóan nyitva lévő pincesorától. Nem minden borász gondolja úgy ugyanis, hogy pincészetével jelen kell lennie a turistaközpontban. Van, akihez el kell látogatni. Igen, ez macerás, mert szervezést igényel, időpont-egyeztetést, autókázást, de mindezek ellenére megéri. Nemcsak azért, mert olyan borokkal találkozhat az ember, amelyekkel egyébként elég nehéz összefutni, hanem azért is, mert ilyenkor többnyire maga a borász tartja a bemutatót, az meg semmi máshoz nem hasonlítható. (A pincesoron szinte kizárt, hogy a bor készítője fogadja a szomjas vándort.)

Én legutóbb egészen Pécsdevecserig utaztam az élményért. A Wassmann házaspár borai érdekeltek ennyire. Kíváncsi voltam rájuk, a történetükre, a termékeikre, s persze a szemléletükre is, mert biodinamikus gazdálkodást folytatnak. 


Ralf és Susann 1998-ban érkezett a Villányi Borvidékre. Szőlőföldet a Siklóshoz tartozó Városhegy dűlőben vettek, házat pedig jó messzire onnan, Pécsdevecseren. Előbbit azért ott, mert a dűlő déli kitettsége, talaja, pont megfelelőnek bizonyult számukra, utóbbiért pedig azért mentek a világ végére, mert ott kaptak akkora területet a házhoz, ahol lovaik boldogan poroszkálhattak. Már a kezdetektől egyértelmű volt számukra, hogy a szőlőtermesztéshez és a borkészítéshez nem fognak vegyszereket használni. Ma is csak természetes anyagokkal dolgoznak, kénnel és rézzel, s azokból is csak a szükséges mennyiségekkel. Mind mondják, ezek pont elegendőek a borvidék két legjellemzőbb betegsége, a lisztharmat és a peronoszpóra ellen. Szerintük a munka sem több, mint bármelyik szőlőben, csak más. Például mikor a többség gyomirtózni megy, ők kaszálni. A szőlősorok közé előszeretettel ültetnek pillangósvirágúakat. Azok a növények képesek a levegőből megkötni a nitrogént, s a gyökereikben tárolni, javítva ezzel a humusz minőségét. A változatos növénykultúra és gyökérzet következtében talajlazításra sincs szükség soha. S hogy mindezt nem csak kicsi birtokon lehet véghezvinni, bizonyítja, hogy például Gere Attilának is ők segítenek átállni bioművelésre…

A borkészítésnél hasonló szisztémát követnek. A kéntartalom határértéke maximum 120 mg/l. Nem használnak fajélesztőt, s csak a fehérbort derítik, azt is bentonittal, ami természetes anyag. Használt hordókat vásárolnak, s még csak véletlenül sem barrique-ot. A boros üvegeiken nincsenek kapszulák, mert fölösleges műanyagnak tartják, hiszen a látványon kívül egyéb funkciója nincs. Ehelyett a dugóra fektetnek nagyobb hangsúlyt. A palackzáráshoz természetes, klórmentes dugókat használnak, állítólag találtak olyan gyártót, aki garantálja, hogy termékével sosem lesz dugós a bor. 


Boraik tökéletes egyensúlyban vannak, finom gyümölcsösséghez remek tartást adó tanninok, savak párosulnak. Érdemes lenne mindegyiket évekkel később újra kóstolni, de valószínűleg erre nem lesz lehetőségem. Mert túlságosan fogynak. Elegáns, jól iható, komoly borok, nem véletlen, hogy a kereskedők és az éttermek vinnének belőlük többet is, ha lenne. 

Egyébként, ha kényszerítenének, sem tudnám megmondani, hogy a kóstolt tételek közül melyik ízlett a legjobban. Talán fehérboruk, a 2014-es olaszrizling, mely teljesen reduktív eljárással készült, s mely amellett, hogy frissítő, gyümölcsös, tartalmas is. Vagy 2013-as kékfrankosuk, mely egy igazi gyümölcsbomba, izgalmas fűszerekkel, támogató savakkal, s amin érződik a tökéletes hordóhasználat. Vagy 2012-es cabernet sauvignon-merlot házasításuk, ami mellé semmi más nem kell, csak egy kis vaddisznópörkölt, s máris gömbölyű a világ. 


Szerettem volna 2012-es cabernet franc-jukat is megkóstolni, amiről annyit hallottam már, de nagyon lecsúsztam róla. Már rég búcsút mondtak az utolsó palacknak is. Vigasztalásul megkóstolhattam a 2015-ös franc hordómintáját, amin bár érződött, hogy nincs még kész, de olyan illattal és ízzel kecsegtetett, hogy már most várom a palackozást. Nagy bor lesz belőle, ez nem vitás.

2016. október 5.

Kalandozások Bosznia-Hercegovinában

Nem tudok még egy olyan országot a közelünkben, amely annyira bámulatos és megdöbbentő egyszerre, mint Bosznia-Hercegovina. A háborúskodás nyomai máig kézzel foghatóak, ez elsőre ijesztőnek hathat, ám természeti szépsége felülír minden negatív benyomást. Vallási sokszínűségénél csak államszerkezete kaotikusabb. Az ország két entitásból áll: a Bosznia-hercegovinai Föderációból és a boszniai Szerb Köztársaságból. A föderációban tíz kanton működik, tíz különböző parlamenttel, a szerb rész viszont centralizált. És akkor még ott vannak az önkormányzatok is. A fejetlenséget mutatja az is, hogy az országban ugyanazon a 100 márkáson más és más arcképe szerepel, attól függően, melyik entitásban nyomtatták. A borukon és a konyhájukon azonban könnyű kiigazodni. Egyszerűen zseniális mindkettő.



 


Már Szarajevóban tökéletes képet kaphatunk arról, milyen is valójában ez az ország. Az óváros felé vezető út mellett sorakoznak a szanaszét lyuggatott panelházak, amelyek hiányzó darabjait mára sikerült ugyan pótolni, de csak téglával. Látványuknál már csak az emlék szomorúbb, amit megidéznek. Azt, hogy hirtelen haragú emberek földjén járunk, némi terepszemle után sejteni lehet. A városháza ablakait fekete füstnyomok veszik körbe: a legutóbbi tüntetés nyomai. Egy átlagos napon azonban a turista mindebből semmit nem észlel. Tökéletes nyugalomban merülhet el Szarajevó építészetének tanulmányozásában, mely egyébként európai szemmel elég különösnek tűnik. A Monarchia által hátrahagyott középületek és a török műemlékek között sorminta szerűen tűnnek fel a vallási sokszínűséget igazoló imahelyek: a szerb ortodox templomot rendszerint egy római katolikus követi, majd néhány dzsámi. 




 
Az óvárosban a szemünk előtt készítik a réztárgyakat az apró, ám annál zsúfoltabb boltocskákban. A kávézók mindig tele vannak, de nőt és férfit csak egyetlen esetben látni egymás mellett üldögélni: ha külföldiek. Az óváros keskeny, kacskaringós utcáit a legjobb egy frissen sült burekkel a kezünkben felfedezni. A szaftos, töltött rétestészta illatának úgyis képtelenség ellenállni. Ráadásul két perc alatt be lehet falni és egész délelőttre eltelít. Én azonnal a rajongója lettem, mint ahogy az ottani embereknek is. Kedvesek, segítőkészek, s néha igencsak meglepőek. A borboltos például tökéletes angolsággal magyarázta nekem a borvidékeket, a helyi szőlőfajtákat, majd megjegyezte, hogy mennyire tetszik neki a budapesti DiVino Borbár... Aztán ajánlott egy helyi bort, amit már itthon kóstoltam meg, s azonnal tudtam: nem véletlenül választotta ezt nekem, az ízében egész Bosznia-Hercegovina benne van. 


A boron azonnal érződik, hogy temperamentumos nép készítette, mert tüzes és szenvedélyes. Fantasztikus fűszeresség lengi körbe a gyümölcsös ízeket. Testes, élettel teli itóka, hatalmas adag elraktározott napsütéssel. Hercegovina délebbi részén, a mostari borrégióban termett a szőlő, ott, ahol kora tavasztól késő őszig tombol a nyár.  Lehetetlen is, hogy kortyolgatás közben az ember ne Mostarra gondoljon. A városra, amit totálisan lebombáztak, most mégis eredeti pompájában ragyog. Arra a helyre, ahol a folyó egyik oldalát a keresztények uralják, a másikat a muszlimok. Ahol az éttermekben olyan finom pljeskavicát kaphatunk, hogy nem is akarunk több rántott húst. 





A finom Blatinát készítő Skegro család pincészete Ljubuski városában van, közel Hercegovina egyik legszebb természeti jelenségéhez, a Kravica vízeséshez. Talán őket is megbabonázta a látvány, amit a 120 méter széles vízesés-rendszer nyújt, mert vigyáznak a környezetükre: vegyszermentes, biodinamikus gazdálkodást folytatnak.



Bosznia-Hercegovina egyéb természeti csodákban is bővelkedik. Blagajban található Európa egyik legbővízűbb karsztforrása, ami nem is tűnik forrásnak. Olyan inkább, mintha egy folyó törne elő a barlangból, melynek szája fölé egy muszlim kolostort (tekiját) is építettek. A tekija egyébként látogatható, de ha valaki lengébb ruhában kísérelne meg bejutni, az készüljön föl, mert alaposan bebugyolálják.



A borok szerelmeseinek leginkább a Hercegovina déli csücskénél fekvő Trebinjét érdemes meglátogatniuk. A városban és környékén is rengeteg pincészet található. Szombat délelőttönként óriási piacot tartanak a fő téren, ahol a házi készítésű lekvárokat, sajtokat, no meg nemzeti kincsüket, az ajvárt próbálják a kofaasszonyok az emberre tukmálni, többnyire sikeresen. A város fölé magasodó dombon egy gyönyörű szerb ortodox templom és kolostor található, na meg olyan panoráma, amivel nehéz betelni. 



Ha mindez még nem lenne elég vonzó, elárulom, hogy Trebinjében, ami 30 km-re fekszik Dubrovniktól, s 40-re a Kotori öböltől, körülbelül 100-150 euróért lehet egy hétre négyfős apartmanházat bérelni. Van még kérdés, vagy megvan a jövő évi úti cél?


2016. szeptember 19.

A Kelet-Mecsek kincsei

Életemben először túráztam a Mecsek keleti szegletében, de biztos, hogy nem utoljára. Régóta terveztem már arrafelé egy kirándulást, mert érdekes dolgokat olvastam róla, de amit ott találtam, végül minden várakozásomat felülmúlta. Sejtettem, hogy szép erdőben fogok mászkálni, de hogy különleges geológiai formációkba botlom, azt nem. Reméltem, hogy lesz alkalmam megkóstolni a mecseknádasdi borokat, de még csak véletlenül sem gondoltam volna, hogy egy szenzációs kadarkába futok bele.


Ha az ember ránéz a térképre, bizonyossá válik, hogy a Kelet-Mecsek felfedezését Óbányán kell kezdeni. Túraútvonalak metszéspontja ez a tüneményes falu. Kanyargós főutcáján hívogató vendégházak és virágos porták sorakoznak egymás mellett. Romantikusabb menedéket nehezen lehet elképzelni, csendesebbet viszont igen. Az Öreg-patak olyan lármával és olyan sebesen vágtat át a településen, mintha üldözné valaki. Inkontinenciában szenvedők rémálma lehet, ám az itt lakók már valószínűleg megszokták. És nem is bánják. A pataknak köszönhetően a környéken több kisvendéglő étlapján is főfogásként szerepel a pisztráng. Tenyésztéséhez nagy vízhozamú, alacsony hőmérsékletű hegyi patakra van szükség, melynek magas az oxigéntartalma. Mivel ez ott mind adott, a faluban rá is álltak a haltenyésztésre. A pisztrángos tavakat könnyű megtalálni, mellettük halad el a kék túrajelzés. 


A halastavakat elhagyva jön az erdő legizgalmasabb része. Az út néha a patak mellett, néha a kiszélesedő mederrészben halad. Többször kell csúszós köveken átkelni, így nem árt a komolyabb felszerelés. El nem tudom képzelni, milyenek lehetnek a viszonyok a tavaszi olvadáskor, de még most nyáron is jól jött a túrabakancs. 


A szurdokvölgy igazán látványos: apró vízesések rendszerén zuhog alá a patak. A legszebb és egyben legkülönlegesebb zúgó, a ferde vízesés, amely a nevét a rézsútosan kibillent mészkőrétegekről kapta. A geológiai csoda önmagában is szép látvány, ám ahogy a víz keresztülfolyik rajta, igazán lenyűgöző.


 A vízesések után többfelé vezet az út. Népszerű célpont a turisták körében a Cigány-hegyi kilátó, amelyről a Kelet-Mecsek nagy részét belátni, vagy Máré vára, ahonnan természetesen nem hiányozhat a helyi legenda sem. Állítólag kísért ott egy lány, akit az átoktól egy olyan vadász válthat meg, aki megcsókol egy medvét, egy kígyót és egy békát is. Csodálatos történet. De én inkább a hegység legmagasabb pontját választottam, a Zengőt, melynek múltjában szomorú szűz nem, csak egy rémisztő lokátor szerepel. Eszébe is jut ez az embernek egyből, amint felér a csúcsra és megpillantja a világ legrondább betonkilátóját, oldalán a radarállomás építését sikeresen megakadályozók emléktáblájával. Ettől függetlenül érdemes bevállalni a csúcsra vezető kaptatót, mert gyönyörű tölgyerdőkön és bükkösökön vezet keresztül. Nem beszélve arról, hogy egy komolyabb terhelés után az ember szívesen jutalmazza meg kimerült szervezetét. 


Ezért a jutalomért nem kell nagyon messzire menni. Közvetlenül Óbánya mellett található Mecseknádasd, az öt pincesorral büszkélkedő borfalu, amely sajnos még csak egy szűk réteg körében ismert és népszerű. Pedig, mint számomra is kiderült, vannak ott felfedezésre váró értékek. Például a Hetényi Pincészet borai.  Nem sok helyen kóstolhat az ember fehér kadarkát, de náluk igen. A kadarka abból a szempontból különleges fajta, hogy a kékszőlők közül ennek a húsa a legfehérebb. A bor vörös színét a szőlőhéj adja, ám ha úgy készítik a kadarkát, mint a fehér borokat, vagyis kimarad a folyamatból a héjon erjesztés, akkor a végeredmény fehér bor lesz. Érdekes kísérletezés, ám ha valaki kadarkára jellemző aromajegyeket keresne a fehér változatban is, annak csalódnia kell. Almás, citrusos illatok jönnek elő, sehol a pirospaprika, vagy csillagánizs, vagy egyéb fondorlatosság. Finom és kivételes, ám csak addig képes fenntartani a borivó érdeklődését, míg fel nem tűnik a színen a vörös. Mert az azonnal megbabonázza. 

 
Könnyed, laza, frissítő vörösbor, intenzív és hamisítatlan kadarka illattal. Miután megszagoltam, kicsit félve kóstoltam meg, vajon ízben is hozza-e ezt a színvonalat, de fölösleges volt a remegés, nem kellett csalódnom. A szaftos, jól fűszerezett, piros bogyós gyümölcsök és a savak tökéletes egységet alkottak. Komolyan mondom, fogalmam sincs, mikor ittam utoljára ennyire jól eltalált kadarkát. És valószínűleg nem árulok el túl nagy titkot azzal sem, ha bevallom, 1690 forintos palackonkénti árért jött velem haza egy pici mennyiség.

 
A Hetényi Pincészet kadarkában való jártasságát némileg megmagyarázza, hogy  36 hektárnyi szőlőterületük a Szekszárdi borvidéken található. Azért a Mecsekhez is erősen kötődnek, nemcsak azért, mert a pincészetük ott van, hanem mert hordóik a környékbeli erdők fáiból készülnek. A helyi kádármester választja ki mindig azokat a fákat, amelyek jó alapanyagok lehetnek, amelyek jótékonyan segíthetik a borok érlelését.  

Érdemes egyébként a panorámás teraszukon kóstolgatni boraikat – ajánlom a kékfrankosaikat is -, s közben csodálni a Kelet-Mecsek szépségeit. Kirándulás után tényleg a legjobb hely a pihenésre, a feltöltődésre. 

2016. szeptember 6.

Az Amarone hazájában

A szőlőnek van ízlése. De még milyen jó ízlése! Tudja, hol kell gyökeret verni. Az a terület, ahol nagy mennyiségben megtalálható, valószínűsíthetően a világ legszebb vidékei közé tartozik. Így van ez Olaszország egyik legnagyobb bortermelő régiójával, Venetoval is. Északról a Dolomitok határolják, nyugatról a Garda-tó, délről pedig a legromantikusabb városok: Verona, Padova, Velence. Olyan borvidékek tartoznak ide, mint a könnyed vöröseiről híres Bardolino, a fehérben utazó Soave vagy az Amarone hazája, Valpolicella. Az ember nem tud úgy végigautózni a környéken, hogy ne szőlőföldek határolják útját. Lélegzetelállítóan szép, dimbes-dombos térség. Az absztinenseket is rabul ejti, nemhogy a borok kedvelőit.




Ahhoz, hogy a régió történetét, az ottani borokat és a készítési eljárásokat megismerjük, a legpraktikusabb lépés bejelentkezni valamelyik helyi „nagysághoz”. Mi a Zoninhoz mentünk, Olaszország egyik legjelentősebb családi borgazdaságához. Hét különböző borvidéken 11 birtokot irányítanak. Úgy gondoltuk, ha valakitől, hát tőlük lehet tanulni. XXXL-es méretük ellenére úgy fogadtak minket, a külföldről odatévedt egyéni turistákat, mintha az elmúlt évtized legünnepeltebb celebpárosa lennénk. Három órán keresztül csak velünk foglalkoztak, etettek-itattak, meséltek, szórakoztattak, pedig pontosan tudták, hogy az a néhány euró, amit mi otthagyunk, nem oszt, nem szoroz az éves bevételük tekintetében.


A Zonin család 1821 óta termel szőlőt és készít bort, ám csak 1921-ben döntött úgy a dédapa, Domenico Zonin, hogy piacra dobja borát. Ma már a hetedik generáció igazgatja a gazdaságot. Évi 25 millió palackot gyártanak és a világ 69 országába exportálnak.

A család bázisa Gambellarában van, egy pici városban, Soave közvetlen szomszédságában. Hiába a közelség, a város nem tartozik a híres Soave borvidékhez, ám ez nem volt mindig így. Történt ugyanis, hogy a helyiek annyira büszkék lettek saját boraikra, hogy Gambellara néven szerették volna palackozni termékeiket, így kiváltak Soave biztonságot adó felügyeletéből. A céljukat elérték, ma már saját néven árulhatják boraikat, csak éppen a helyi piacon kívül esélyük sincs az értékesítésre, hiszen a kutya nem ismeri Gambellara-t. Pedig azok a fehérek is nagyszerűek. DOC minősítésű területen, Soave-hoz hasonlóan vulkanikus talajon termesztett garganega szőlőből készült borok, jó aromákkal, feszes savakkal. Úgy vélem, a kisebb termelők már irgalmatlanul megbánhatták a nagy önállóskodást.


Zonin vörösborai elsősorban Valpolicella borvidékről származnak. Valpolicella DOC Chianti után a második legfontosabb DOC minősítésű vörösbortermelő vidék az országban. Az ültetvények Veronától északra, mészköves, gránitos lejtőkön helyezkednek el. Sok gyönyörű borvidéken jártam már életemben, de ez egyike azoknak, amelyeknek sikerült nagyon megragadniuk. Amerre a szem ellát, hepehupás a táj, szerpentinek kanyarognak fel a hegytetőkre, majd le a völgybe. A szőlőültetvények egyhangúságát csak néha törik meg olajfa ligetek, a háttérben pedig mindenütt az Alpok hegycsúcsai magasodnak, mint oltalmazó óriások. Elszántan védik a borvidéket a hideg északi széltől.



Főbb szőlőfajták arrafelé a corvina veronese, a rondinella és a molinara. Az olaszok szeretik az őshonos típusokat, csupán jelentéktelen részt foglalnak el a világfajták. A terület keresztszülei a római hódítói voltak, a környék jellemzői alapján adtak nevet ennek a csodálatos tájnak: VAL – valley, POLI – cities, CELLA –cellars. 


Valpolicella „alapbora” könnyed, gyümölcsös vörösbor, melyet legjobb fiatalon fogyasztani. Ám a terület nem is erről, hanem az Amarone-ról híres. Az Amarone della Valpolicella DOCG borokhoz a fürtöket három hónapig szárítják, aszalják, majd a préselést és az erjesztést követően még legalább két évig érlelik jókora hordókban. Az eredmény egy testes, sötét színű, magas alkoholtartalmú (16 %-os), csokoládéra, szederre, konyakmeggyre emlékeztető vörösbor. Nem édes egyáltalán, s igazából a hatalmas test miatt a magas alkohol sem lóg ki. Tökéletes egyensúlyban van. Létezik az Amarone-nak ripasso változata is, amely úgy készül, mint nálunk a tokaji máslás (Ripasso azt jelenti, újra erjesztett). Az Amarone készítése során megmaradt, nem kipréselt szőlőhéjat az alap valpolicella borhoz adják, így abban újra beindul az erjedés. Ennek köszönhetően a borban megemelkedik a tannin és az alkoholszint, s sokkal komplexebbé válik. Bevallom, a ripasso borok nekem még jobban ízlettek.


Kérdeztem vendéglátónkat, hogy ő mikor szokta inni ezeket a borokat, hiszen ételhez túl erősek, egy-egy pohárnál többet nem is lehet belőlük meginni egyszerre. Az olaszok könnyedségével válaszolt: elheveredek a kanapén, bekapcsolom a tévét, kicsi tálkákba szedek aszalt gyümölcsöket, csokoládét, esetleg mogyorót, ezeket majszolgatom, miközben kortyolgatom a bort, s élvezem az életet. La Dolce Vita. Imádom Olaszországot!